Étteremben bűntelenül

Régi, ámde „üzembiztosnak” látszó helyet találtam; az Alkotás úton lévő da Lello olasz éttermet néztem egészséges szemmel. A mediterrán konyha köztudottan egészséges, noha a tészták-pizzák nem is tűnnek igazán fogyókúrásnak, merthogy nem is azok, de ezen a helyen könnyűszerrel találunk nem hizlaló ételeket is.

Természetesen széles, 3 oldalnyi a pizza választék és 30 féle tészta csiklandozza az előízlelésemet, de ezekkel én most – sajnos – nem foglalkozom. (Asztaltársam persze igen: a calzone pizzát rendben lévőnek találta.). Az előételek, levesek felsorolása után a halak és a tenger gyümölcsei mellett roston sült húsok és saláták széles választéka kínálkozik az olaszul kezdődő, de az összetevőket magyarul felsoroló étlapon. Nehéz is a választás, de az étel azután igazán könnyű: Zuppa pavese érkezik, amely tojást, szerecsendiót és petrezselymet rejt, és finom. Ezt a gondolatban elfogyasztott tagliatelle (szélesmetélt) tejszínesen, gombával és sonkával, tejszínesen helyett roston csirkemell követi könnyen, salátával, amely egyszerű, egészséges és még ízletes is.

Kivételesen engedélyeztem magamnak egy pillantást az édességek listájára, az nem árthat és legalább be tudok számolni arról, hogy a legfinomabb olasz édességek: profiterol, tiramisu, panna cotta, zuppa inglese (nem fogyózóknak való még az ismertetésük sem!) nem hiányoznak az étlapról. Sőt, az asztalunkról sem, de én csak néztem, tényleg.

Da Lelloéknál tehát nem nehéz könnyűt enni, viszont nem könnyű az eredeti olasz ételeknek ellenállni!

Tudtuk, hogy késő este nem is olyan egyszerű ételt – könnyűt – találni a hegyvidéken? Van számos hangulatos kisvendéglő gulyással, marhapörkölttel és egyéb – amúgy isteni – magyarossággal, de kiülős „lightosabb” tápot nyújtó hely alig van errefelé.

Azért aggodalomra nincs ok, ha elég kitartóan keresünk, mi pedig így tettünk; körbejártuk az egész Svábhegyet, rátalálunk az egyébként kézenfekvő megoldásra. A Böszörményi út végén lévő Caffe La Terraban este 10-kor is szívesen, ráadásul finom étellel fogadtak.

Az étlap napi ajánlatán mindjárt egy különlegességbe futottam: Hideg paradicsomos dinnyeleves mozzarellával. De sajnos, „pici cukorral” készítik – tanulva a múltkori esetből, ugyanis most már mindig mindent megkérdezek, így hamar fény derült arra, miért kell kihagynom ezt az érdekesen hangzó ételtársítást. A késői órára tekintettel különösen könnyűre vettük a figurát: a hideg előételek sorából választottunk egy szintén különlegesen hangzó Körtenektáros ruccolasalátát parmezános csibefalatokkal, amely a hangzásához méltó érdekes ízvilágú étket rejtett. Sok ínycsiklandó dolog volt még az étlapon, például a Juhsajtos, szárított paradicsomos penne és a főételek sorában is simán lehetett könnyűt találni, például a a Kerti fűszerekben érlelt joghurtos pulykamellet balzsamos kevert salátával. És még egy csábító izgalom: Fokhagymás mandulával grillezett jércemell akácméz mártással. Jól hangzik, ugye? Az is izgalmas, amit végül ettem; a roston sült sajtok menüjéből származó Sült fetasajt olívaolajon grillezett görögsalátára tálalva című étel. Jó választásnak bizonyult, könnyű és igazán finom is volt.

Az étlap tanulmányozását nem fejeztem be az étel kiválasztása után, hiszen ilyen izgalmak alaposabb vizsgálatért kiáltottak, és valóban, olyan különlegességeket olvastam még, mint például a Borjújava zsályával gyümölcsös folyami rákraguval vagy a házról elnevezett haltál, amelyen vörös tonhal, óriás garnéla, zöldkagyló homárkrém mártással lenne. Ezt azért is írtam le, mert jól bizonyítják, hogy a Caffe La Terrában lehet nagyon sokat is fizetni az ételért, de csak ha olyat választunk, merthogy lehet „teljesen normális” áron is enni érdekes hangzású és remekül elkészített ételeket.

Ha ettem volna desszertet, az biztos, hogy a Barackos túrógombóc lett volna édes föllel. Na de este tízkor édességet…? Ugyan! Jobban örülök annak, hogy bár nagy kerülővel odatalálva, mégis könnyen jutottam könnyű ételhez késő este is.

A MOM Parkban lévő Paulanerben is mindig telt ház van, ami ugye jó jel egy étterem esetében, különösen, jót jelent, ha ilyen hatalmas területű helyről van szó. Töménytelen asztal, bárpult és ezeknél emberek nagy tömegei. Söröznek, esznek és (persze) cigiznek, de még sincs sem füst, sem tömegérzés. Viszont, híven a nevéhez: Sörház, sörből is tömegesen találunk az itallapon. Na de ilyenekkel én nem is tudok foglalkozni, amikor az étlapon és a heti ajánlatban a falra írva olyan csodák szerepelnek, mint joghurtos körteleves, vagy csiga, rák, halak különböző kunsztokban. Mondhatnám, és mondom is, hogy  a sóska tükörtojással című ételtől kezdve a tojásos galuskán (naná, hogy fejessalival) át egészen a lazacos gnocchiig és  a libamájig vezet az út. Kicsi kitérő vezet az egyik, nem”lightos”, de nagy kedvencem betűi felé: velő rántva, ahol aztán nagyot nyelve visszatérek az esti és főleg könnyed kínálathoz. Merthogy a Paulanerben igazán könnyű a könnyűt – is – megtalálni. Választani kicsit nehezebb, van ugyanis vasalt csirke salátával, óriás salátatál bazsalikomos mozzarella golyókkal, és ami végül nyert is: mozzarellás, gombás csirkemell, persze, köret helyett laza, kevert salátával. Közelről láttam még a szintén döntőbe került füstölt gomolyát, baconba tekerve ruccola salátával és egy tengeri halízelítőt, amin a következők ültek: füstölt lazac, párolt garnéla, tonhalkrém, marinált kagyló és borsos makrélafilé.

Az édességként kimaradottak felsorolása is hosszú és csábító: elsőként friss császármorzsát nem ettem aszalt gyümölcsökkel és málnaöntettel, aztán a bajor almásrétest fahéjas öntettel és a gőzgombóc szilvával várt hiába a „hammbekaplak”-ra. A nevükben is remélem, a többi sok asztalnál nem volt ilyen komoly önmegtartóztatás.

A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című lapban.

Amikor elmarad egy torna, szinte üresnek, céltalannak tűnik az este. Ilyenkor gyorsan kell találni valami sportpótlást. Erre ideálisnak tűnt egy kis séta a hegyvidékünk valamelyik erdejében. Egy ilyen sétánál elengedhetetlen fontosságú – számomra -, hogy legyen a közelben egy végcél, mondjuk egy étterem. A Normáfánál tett néhány lépés után hamar meglett az a bizonyos végcél, a Normafa Cafe&Grill. Ideálisnak tűnt a helyszín, egyrészt mert „írni kell róla”, másrészt mert a Normafánál „futó” komoly sporttevékenység láttán némi irigység és lelkiismeretfurdalás támadt bennünk. Ezért hamar betértünk a gesztenyefák árnyékában meghúzódó hangulatos kerthelyiségbe. Mások is így tettek, hétköznap este folyamatos volt a vendégjárás, ami mint tudjuk, jó előjel egy étteremnél.

Először a koktéllapról „kell” választani, egy „Limo-berry”, azaz citromból, mentalevéből, tonikból és színes bogyókból álló ital segítette az ételeink kiválasztását. Az étlap a helyszínnek és a külföldiek gyakori előfordulásának megfelelően három nyelven csábít, merthogy csábít mindenféle jóra. Tudom, hogy írtam már máskor is, hogy egy-egy helyen nehéz választani, de itt is ez a helyzet. Hiszen gazdag és impozáns az étlap, sok, számomra kedves rák, kagyló, tengeri csoda hívogat, például „Kanálúsztató”-ként Karib-tengeri halleves, kagylóval, garnélával. A következő oldalon igazi ellenállhatatlan kísértés figyel: frissensült ropogós kenyérkülönlegességek formájában: paradicsomos-bazsalikomos, olívabogyós vagy pepperonis ciabatta, bagett és rozs bagett az egészségesebb bűnök kedvelőinek. A vizuális élmény mellé illatok is érkeztek…, nem is tudom, hogy sikerült erősnek maradnom… Az étlap továbbolvasásával foglaltam el magam, amikor is folytatódott a megkísértések sora: házi gnocchi választható mártással, „modern klasszikusok”, „halpiac”, és a saláták „Normafű” néven.

A választás végül a „B.B.Q” menüpontból sikerült, elég könnyen, mert minden másban lapul volna egy kis „bűnözés”. A pincérek szolgálatkészek voltak, és valószínűleg „bűn” nélkül is előállíttatták volna a kiválasztott ételt, de tornaidőben nem engedélyezett a kilengésnek még a gondolata sem! Így pármai sonkás csirkenyársat ettem sárgadinnyés-ruccolás salátával.  A tornásztárs pedig „Chop-soy” nevű, csirkemellből, bélszínből, garnélarákból és zöldségekből álló finomságot választott.

Az édességek kínzó listájához külön étlapon jutunk, és mivel én csak olvastam a benne rejlő csodákat, úgy gondolom, a kedves Olvasót is megörvendeztetem az ínycsiklandó választékkal. A „Normafa tiramisu”-tól kezdve találunk a túrógombócon át a diós-csokis rakott palacsintán át az aszalt szilvás, mézes krémest is, de a legizgalmasabbnak a csokoládé fondue idénygyűmölcsökkel, piskótával és marcipánnal hangzik. És még nincs vége a listának! Van ugyanis kemencés palacsinta, gyümölcsrizs és „Ree-za” nevű tejberizs különlegesség, „jégviselőfánk” is. Még mindig folytathatnám, de nem teszem, hogy ne okozzak olyan nyálcsöpögéses szenvedést, mint ami nálam támadt olvasás közben.

Legközelebb futni – is – jövünk a Normafához…!

A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című lapban.

Az esti torna után tértünk be a Zalai út sarkán lévő, kívülről „kockás terítős”nek tűnő étterembe. Belülről azonban kissé elegánsabb atmoszférát találtunk a mi tréninges játszóruháknál.

Az étterem nem a gyerekkoromból nagyon kedvelt Szabó Magda által írt Tündér Lala meséről van elnevezve, így Amalfi kapitány és a kis Gigi helyett angyalkák illetve tündérkék díszítik az étlapot. Az étkek kínálata is gazdagabb a kifőzdék választékánál, és egész különleges dolgokat is rejteget. Mindjárt az előételeknél a Mozzarella, chilipaprikával, tejfölösen és a nem teljesen torna utánra való Libamáj zsírjában között elhelyezkedő Bundázott szalonna, balzsamecetes hagymával. Még szerencse, hogy előre letornáztuk az olvastában is hízlaló ételeket. Érdekes hangzik a Pulykahússal töltött, sült chilipaprikák című előétel is, mi azonban, nem győzöm hangsúlyozni a sportos, egészséges életmódunkat, a könnyedebb irányt részesítettük előnyben. Így a szárnyasok, vadak, marhák, sertések és halak széles és ínycsiklandó, ám komoly bűnbeeséssel fenyegető választékából a Gombás-baconos csőben sütött sertéskarajra esett grillezett zöldségekkel. A csőben sütést – szerencsémre – nem előzte meg besameles (lisztes) nyakonöntés, így könnyű, de nagyon finom volt. Ugyancsak ízletes volt a jól hangzó Szent Péter hala őszibarackkal, ananásszal és almával sütve is.

Könnyen belátható, hogy este, a torna után semmiféle desszertnek nem volt esélye nálunk, pedig lett volna választék…

A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című lapban, az étterem azóta megszűnt.

Budakeszi határában nemrég készült el a hívogatóan igényes kerthelyiségű étterem. Nem újonnan nőtt ide, egy 1898-ból származó idézet szerint: a „Mocsnek-féle nagyvendéglő. Tágas és kellemes étterem, nagy táncterem, szép kerthelyiség, kitűnő ételek és italok, tiszta és gondos kiszolgálás. Társas összejövetelek, estélyek rendezésére kiválóan alkalmas hely.”

Most is ez lehet a célkitűzése a tulajdonosoknak, amely – szerintem – sikerül is.

Az étlap igényes szerkesztésű és tartalmú, az egyes ételcsoportokat Dobos C. József és Rézi néni könyveiből kölcsönzött idézetek előzik meg. Az ételek csoportosítása is jól sikerült, és ami manapság ritka, a helyesírásban se tudtam hibát találni. Nem is kerestem, azt sokkal inkább, hogy mi kövesse a választást segítő, friss – és persze kenyér nélkül megkóstolt – libatöpörtyűt. Tejszínes hagymaleves lett a nyerő, cipóban. A helyzetet menti, hogy rozsos volt a cipó, de igazán az, hogy nem ettem meg a „tányért”, a levest viszont az utolsó cseppig.

A pontos tájékoztatás érdekében elárulom, hogy az asztalra még ilyenek kerültek, mint Bakonyi pandúrleves bárányból csuszatésztával, erdei gombával és egy egyszerű, ámde hibátlan ízű Gesztenyéskerti húsleves házi tésztával.

A főétel kiválasztásánál akadt egy kis gondom, ugyanis a „Hagyományőrző ételek” címszó alatt csupa csábító, ám olvasni sem könnyű ételeket láttam. Szerencsére van más fejezete az étlapnak, ahol elidőzhettem. Kérdeznem is kellett, miben mi van, van-e például liszt a nagyon jól hangzó snidlinges gombaraguban. A gondos pincér ment a konyhába és jött a hírrel, hogy bizony van, DE szívesen készítenek egy adagot csak tejszínnel…

Így Dijoni szűzérmét ettem snidlinges gombaraguval, vadrizzsel – „csak nekem, csak most”, pompásan elkészítve. A többiek némileg figyelmen kívül hagyták a könnyűség vezérelvét, hiszen nem nehéz belátnom, hogy ez a megszállottság csak nálam fő szempont, a hedonistáknál ez leginkább két étkezés között lehet életképes gondolat. Így gyönyörűen kinéző Császárszalonnával fonott szűzpecsenyét juhtúrós sztrapacskával, laskagombával illetve Tanyasi rántott jércét, rántott petrezselyemmel elnevezésű ételeket bírtak jóízűen és lelkendezve megenni.

A desszertek felsorolásakor is bőven volt kísértés, például a Mézes-mákos palacsintametélttől csak a mákkal való antagonisztikus kapcsolatom mentett meg. A napi ajánlaton szereplő Mentás mascarpone kehely friss gyümölccsel elnevezésű csoda valahogy az asztalon termett. A szemmel történő, ámde alapos szemrevételezés arra az eredményre vezetett, hogy a nevében szereplő dolgokon kívül, rántott (bundázott) babapiskóta darabok is díszelegtek – egy darabig.

A sok csábítás ellenére sikerült – személyre szabott – könnyű ételt ennem a hagyományőrzően remek Gesztenyéskertben.

 A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című lapban.

Azt szeretnék az Árnyasban, ha otthon éreznénk magunkat, ha második otthonunk lenne a patinás, 100 éves vendéglő. Nem is olyan nehezen teljesíthető kívánság ez. Az étterem mindent megtesz ezért: kedves, készséges, pont jó a kiszolgálás, az étel meg nagyon rendben van. Na de vegyük sorban!

A kertvendéglő elnevezés csalhatatlan jelei között, a – márciusi – télben is hangulatosnak látszó kerthelyiség, és egy fajátszótér mellett vezet az út az étterem belsejébe. Az ajtón túl megcsap a patina, ízlésesen berendezett, százéves fényképekkel díszített helyre érkezünk, a pulton gyerekjátékok várják az ifjú családtagokat. Éppen őrjöng is egy neveletlenebb típus, az elviselhetőnél egy oktávval magasabb hangon ordít, és a földhöz csapkodja az étterem játékait. A pincérnek szeme sem rebben még az ötödik ledobásnál sem. De akkor sem, amikor egy család kutyástul szeretne ebédelni, kedvesen és természetesen kíséri asztalhoz a négylábú családtagot is.

Az étlap sok ételt és történetet rejt. Megtudom például, hogy ez egy „tsaládi vendéglő, egyszáz esztendeje látják el mindennemű étellel-itallal” a vendégeket, a „teljes felfordulás” azaz újjáépítés után az lett a cél, hogy „Krúdy Gyula is jól érezze magát, hiszen talán járt is itt”. Pincérünk a sok jegyzetelés láttán elárulja, hogy 3 éve, az újranyitáskor a Hauberl család leszármazottai ellátogattak, megebédeltek, majd a fizetés után átadták az étterem alapítóinak, azóta a falon és az étlapon látható fényképeit, mondván „jó kezekbe került” egykori éttermük.

Az étlapról megtudjuk azt is, hogy a „hús-leves a táplálékok sorában igen jelentékeny szerepet visz, annak jó készítésmódja nagyon fontos, s különös gond fordítandó rá. A rosszul készített húslevesnek hiányait a legkitűnőbb pótszerek sem fogják jóvá tenni”. Így aztán nem lehetséges, hogy nem Krúdy-féle húslevest kérünk egy alföldi májgaluskaleves kíséretében. Mindkét leves remek és – ahogy kell – különböző ízű.

Az étlapról derül ki az is, hogy esténként a kemencéből mindig más kerül elő, lévén délidő, azt gondoltuk, erről kár is álmodnunk, de sütőtök formájában nem maradt el a meglepetés. A húsválasztás előtt a fazék föltalálójának dicséretét találjuk, de olvashatunk a salátákról is, az angol étlaprészen pedig különböző főző- és sütőeszközök rajzait csodálhatjuk meg.

Az egészséges étkezést kímélő ételek szolgálják, illetve az, hogy a bűnre –nagyon – csábító házi burgonyapürét könnyedén lecserélhetjük, mondjuk salátára. Ez történt, így kevert salátával érkezett a roston pulykamell, amin baconbe tekert spárga is volt, és a pirított magokba forgatott pisztráng is.

Ismét nem maradhatott ki a fogyókúrás, de finom főétel után a desszert szemmel történő bevizsgálása, természetesen Krúdy-féle édesség jött, egy csokoládás-meggyes gombóc elnevezésű csoda tette próbára az akaraterőmet (sikeresen). Ha nem lettem volna ilyen bivalyerős, a maximális tíz hasizompontból húszat is kaphatna az Árnyas étterem, azaz legalább ennyi hasizomgyakorlatot kellene végezni az elfogyasztott bűnökért cserébe, de ezt az ember a második otthonában és főleg a második otthonáért még akár meg is tenné…

A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című újságban.

A következőkben azt kóstolgatom, hogy vajon egyszerűen hozzájuthat-e az egészséges étkezés híve, netán a fogyókúrázó a „lightosabb” falatokhoz. Azért némi kulináris élvezkedés; étlap és az asztaltárs ételének csorgó nyálú tanulmányozásai is beleférhet – könnyelműen – a vizsgálódásba.

Elsőként egy régi, ámde „üzembiztosnak” látszó helyet találtam; az Alkotás úton lévő da Lello Olasz Éttermet néztem egészséges szemmel. A mediterrán konyha köztudottan egészséges, noha a tészták-pizzák nem is tűnnek igazán fogyókúrásnak, merthogy nem is azok, de ezen a helyen könnyűszerrel találunk nem hízlaló ételeket is.

Természetesen széles, 3 oldalnyi a pizzaválaszték és 30 féle tészta csiklandozza az előízlelésemet, de ezekkel én most – sajnos – nem foglalkozom. (Asztaltársam persze igen: a calzone pizzát rendben lévőnek találta.). Az előételek, levesek felsorolása után a halak és a tenger gyümölcsei mellett roston sült húsok és saláták széles választéka kínálkozik az olaszul kezdődő, de az összetevőket magyarul felsoroló étlapon. Nehéz is a választás, de az étel azután igazán könnyű: Zuppa pavese érkezik, amely tojást, szerecsendiót és petrezselymet rejt, és finom. Ezt a gondolatban elfogyasztott tagliatelle (szélesmetélt) tejszínesen, gombával és sonkával, tejszínesen helyett roston csirkemell követi könnyen, salátával, amely egyszerű, egészséges és még ízletes is.

Kivételesen engedélyeztem magamnak egy pillantást az édességek listájára, az nem árthat és legalább be tudok számolni arról, hogy a legfinomabb olasz édességek: profiterol, tiramisu, panna cotta, zuppa inglese (nem fogyózóknak való még az ismertetésük sem!) nem hiányoznak az étlapról. Sőt, az asztalunkról sem, de én csak néztem, tényleg.

Da Lelloéknál tehát nem nehéz könnyűt enni, viszont nem könnyű az eredeti olasz ételeknek ellenállni!

A cikk korábban megjelent a Hegyvidék című újságban.

A következőkben azt kóstolgatom, hogy vajon egyszerűen hozzájuthat-e az egészséges étkezés híve, netán a fogyókúrázó a „lightosabb” falatokhoz. Azért némi kulináris élvezkedés; étlap és az asztaltárs ételének csorgó nyálú tanulmányozásai is beleférhetnek – könnyelműen – a vizsgálódásba.
A cikkek egy része korábban megjelent a Hegyvidék című magazinban.